A köszönet fontossága

2020. március 5.

A köszönetről gondolkodtam el ma reggel

Rohanunk, és elfelejtjük megköszönni, amit kaptunk. „Kértelek már annyiszor, hogy töröld fel a vizet  zuhanyozás után!” De amikor végre feltörli, csak annyi jut „Na végre ☹”, vagy még annyi se. Az ötödik feltörlés után sincs köszönet, addigra ez már elvárássá érik. Csak újabb morcosság, ha újra elmarad. Pedig tán magától is felszáradhatna. A feltörlés odafigyelés. Ha érték a kapcsolat, aminek a keretében ez elhangzott, akkor minimum egy „Köszönöm, hogy feltöröltél, jól esett, mert éreztem belőle, hogy fontos vagyon Neked!”  járna érte. De legalább egy „Rendes vagy, hogy odafigyeltél rám! Köszi!” dukált volna. A nonverbális részt nem is említve, mondjuk egy simogatás a hátára, vagy egy ölelés, egy puszi a feje búbjára. Mosollyal kísérve.

Nemcsak otthon történhet meg. Munkában se más. "Kértelek már annyiszor, hogy ez a kimutatás legyen az asztalomon 20-án reggel mikor beérek. Ez ugyanaz üzleti környezetben. Vajon ha utána 5 hónapon át minden huszadikán ott van reggel az asztalon, akkor jut érte egy „Köszönöm, megtaláltam, örültem hogy egyből ezzel kezdhetem a napot.” ? Vagy legalább egy: „Köszi, láttam! Tényleg emiatt maradtál benn tegnap? Komolyan  nagyra értékelem!” . És nonverbálisan egy szemkontaktus, pár másodperc várakozás, míg a szemedbe néz, és egy mosoly hozzá. Vagy egy bólintás legalább.

Kérni valahogy könnyebben tudunk. Kérni muszáj, ha valamit el akarunk intézni. Határozottak vagyunk, tudjuk a céljainkat, és el is érjük mindenáron. Kérünk, ha kell. Megköszönni nem muszáj, anélkül is elforog a világ. Ha épp összefutunk, mormolunk valamit, ha nem, hát feledésbe vész. Megköszönni nem mindig muszáj. Nem történik semmi. Csak a mosoly lesz kevesebb.

Köszönd meg, amit kaptál. Vedd észre, és köszönd meg! Biztos vagyok benne, hogy ma már kaptál valamit, amit nem éreztél annyira fontosnak, hogy szavakba öntsd a köszönetedet, pedig valaki fáradt vele. Köszönd meg! Nem neked számít. Neki.