Párkapcsolati mediáció

Sokszor sikerül visszahozni a sírból egy menthetetlennek ítélt kapcsolatot is

Sok kérdést kapok a párkapcsolati mediáció részleteivel kapcsolatban, de annyira sokféle igénnyel érkeznek az ügyfelek, hogy nehéz általánosságban bármit is mondani. Széles a paletta, vannak húsz év körüli párok is az érdeklődők között, de jöttek már hetvenes éveikben járó partnerek is párkapcsolati nehézséggel.

Gyakran azt kérdezik, hogy meg kell-e mondani előre, hogy "párkapcsolati" vagy "válási" mediációt kérnek.
Megnyugtatok mindenkit, hogy ezt nem kell előre tudni, sőt, sokszor kifejezetten azért jönnek a párok, mert nem tuják eldönteni, hogy van-e még értelme együtt maradniuk, vagy már menthetetlen a köztük fennálló kapcsolat.

Legtipikusabb az az eset, amikor óvodás vagy iskolás korú gyerekek szülei jelentkeznek párkapcsolati mediációra. Általában feszülten érkeznek, lassan telnek a percek, míg végre letelepszünk az asztal köré. Igyekszem oldani a helyzetet teával, vagy pár könnyű kérdéssel, hogy egyszerűen idetaláltak-e, indítottak-e parkolást, stb. De aztán muszáj a tárgyra térni. Először mindig megkérdezem, hogy miért jöttek. És figyelem, hogyan alakul ki a válasz.

• Van, hogy csak az egyikük kezd el beszélni lassan, mélyeket sóhajtva. A másik csak néz maga elé,  minden mozdulata azt üzeni, hogy szeretné kivonni magát a szituációból.
• Néha nem is kell várnom, mert azonnal egymás szavába vágva kezdik mesélni, hogy miért jöttek.
• Az is előfordul, hogy az udvariasság formuláiba kapaszkodva előzékenyen átengedik egymásnak a szót, de a feszült arcizmaik és a testtartásuk elárulja, hogy ez csak álca. Hajszálra vannak attól, hogy kiszakadjon belőlük valami elemi düh, aminek a másik lenne a célpontja

A kezdeti feszültség az első találkozás alkalmával sokáig velünk marad. Aztán valahogy mégis belemerülünk a beszélgetésbe. Leggyakrabban úgy, hogy hárman ülünk az asztalnál, ők ketten meg én. De olyan is előfordul, hogy csak úgy tudunk a dolgok mélyére ásni, hogy hol egyikükkel, hol másikukkal beszélgetek kettesben, anélkül, hogy a másik érintett is jelen lenne. Ez attól függ, mennyi fájdalom és mennyi feszültség gyűlt már össze bennük, tudnak-e egyáltalán egymás jelenlétében őszintén beszélni.

..

Aztán a beszélgetés lassan kemény munkává alakul. Ők dolgoznak, én  kereteket teremtek az elakadt kommunikációhoz. Kérdezek, figyelek, együttérzek velük. Érzem a fájdalmukat, a nehézségeiket. Mire hozzám kerülnek, addigra általában már annyi feszültség gyűlt össze bennük, hogy hármunknak is sok, ezért ugyanúgy elfáradok, mint ők. A munka oroszlánrésze mégis az övék. Nekem könnyebb, én este hazamehetek a családomhoz. Ők az első találkozás után még este se fognak tudni erőt meríteni egymásból. De talán elindul valami. Ott fognak keringeni a gondolataikban az elhangzott szavak... a kérdések... Még nem tudni, olvadni kezd-e a jég, ehhez idő kell. A valódi válaszok mindig csak lassan születnek meg.

....

Telnek a hetek

.....

Tény, hogy nem mindig járunk sikerrel. Nem minden kapcsolat lesz megmenthető, nem mindig sikerül megteremteni a békét addigra, mire ők és én elköszönünk egymástól. Van, hogy túl későn találkozunk, és van, hogy már nem akarják felvállalni azokat az erőfeszítéseket, ami a helyzet rendezéséhez kellene. De leggyakrabban mégiscsak az történik, hogy  néhány héttel az első találkozás után már nevetgélve érkeznek. Kérdezem, hogy "ma miért jöttek", amire zavartan válaszolnak. "Hááááát, főleg mert megbeszéltük, mármint azt hogy jövünk. De igaziból most nem akarunk semmit. Jól vagyunk. csak nem akartuk lemondani, ha már egyszer abban maradtunk, hogy jövünk... "
Néha egymásra pillantanak, mosolyognak, és az se ritka, hogy ilyenkorra már fogják egymás kezét.

Mennyire más ez, mint az első találkozás! Nem vágnak egymás szavába. Egyik se néz leszegett fejjel maga elé. Rám néznek, vagy egymásra, és csillog a szemük amikor beszélnek. Megbékélt a lelkük. Az arcukon újra látok érzéseket. Mosolyt, izgatottságot, csodálkozást. Érzéseket, amit ki mernek, ki tudnak és ki is szabad már mutatni. Már nem panaszokról beszélgetünk, hanem felismerésekről, élményekről.

Néha az utolsó alkalom annyira fölösleges, hogy már sor se kerül rá. Mikor kitűzzük az időpontját, még kapaszkodnak bele. Biztonságot ad, hogy bármi történjék is, akkor itt nálam találkozni lehet, és nyugodtan beszélni újra a veszekedés veszélye nélkül. De ahogy otthon beérnek a gondolatok, kiderül, hogy már NINCS MIÉRT jönni. Sikerült valahogy közösen megoldani azt, ami miatt felkerestek. Újra megtalálták az utat egymáshoz. Újra tudnak közvetítő nélkül közvetlenül egymással is beszélni, és képesek meghallani, amit a másik mond. Beérett a közös munka, túllendültek a nehézségeken.

Nekem nehezebb, mikor nem tudunk elköszönni, de tudom, hogy értelme már nem lenne a találkozásnak. Szintet léptek, haladhatnak tovább az útjukon, most egy darabig nem kell nekik segítség.

Akár így, akár úgy köszönünk el, később is sokszor eszembe jutnak. Jól vannak-e? Megbirkóznak-e mindazzal, ami az életben vár rájuk? Szurkolok nekik, de szakmai hiba lenne, ha felhívnám őket, hogy érdeklődjek. Nem tehetem, így csak odagondolok sokszor. Ritka ajándék, amikor később mégis hírt hallok felőlük.

...

A minap új ügyfél jelentkezett. Kérdezem, hogyan találtak rám, erre azt válaszolja a férj, hogy egy fiatal pártól kapták a számomat, akik kb fél éve jártak nálam. Mikor beazonosítottam az ajánlókat, annyit még hozzátesz: "... és kérték, mondjam meg, hogy jól vannak. Együtt vannak. Köszönik. ... Igazából azért jönnénk mi is, mert mi is nehéz napokat élünk mostanában... Hátha ezt is meg lehetne oldani. Nem is tudom, lehetséges-e."

És leülünk, elkezdődik egy másik beszélgetés. Mert a mediátornál az idő nagy részében csak beszélgetünk. Mégis csodák történnek néha. És elmondhatatlan boldogság, amikor ezeknek a csodáknak részese lehetek.  

Jó lenne visszaüzenni a párnak, akik hírt adtak magukról, de ugyanúgy, ahogy nem érdeklődhetek, nem is üzengethetek az ügyfeleimnek. Ezért csak úgy belesóhajtom a levegőbe, mikor újra egyedül maradok, hogy: "Köszönöm, jól esett a visszajelzés! Kívánok minden jót, és gyertek nyugodtan újra, ha gond van!" És közben tudom, hogy most egy darabig nem lesz újabb gondjuk, mert keményen megdolgoztak a békéjükért.

2021. december 12.